Az európaiak jobbára csak az indokínai háborúk harctereként ismerik Laoszt. A nyomorúságos, szegény ország, amelynek pedig gazdag nyersanyagkincsei vannak, hatalmasabb szomszédai Thaiföld és Vietnam közé beszorítva, még mindig ki van szolgáltatva az idegen érdekeknek. Laoszban a nagyhatalmak, valamint a thaiföldiek és a vietnamiak keverik a kártyákat.

Földrajzi adatok:

Területe: 236 800 km2
Kiterjedése: keleti-nyugati irányban 45km,
északnyugat-délkeleti irányban 1100km
Legmagasabb pontja:
Phou Bia 2820m
Leghosszabb folyó: Mekong,
laoszi szakasza 1600km (teljes hossza 4184km)

A hosszan elnyúló tengertől elzárt ország az indokínai-félsziget közepén terül el.

Természeti viszonyok:

Laosz északi része úttalan, mély völgyek és szakadékok által szaggatott hegyvidék. A hegyláncok több mint 2000m magasak, közöttük húzódik meg a számos, 1000-1500m magasan fekvő fennsík, mint például a Xiangkhoang, az "Agyagkorsók fennsíkja" (Tran-Ninh-fennsík).
Az Annam-hegylánc innen délkeletre nyúlik, több mint 2000m magas csúcsai képezik a vietnami határt. Ettől nyugatra a vidék teraszosan süllyed 500 méteres magasságig. A Boloven-fennsík viszont - a maga 1702 méterével - szigetként emelkedik ki a környezetből. Délnyugaton a Mekong-síkság terül el, nagy kiterjedésű termékeny földekkel (nagyjából Savannakhet körzetében). Míg keleten hegyek képezik az országhatárt, nyugaton Burma és Thaiföld felé nagyrészt a Mekong folyása. Ez az ország legfontosabb vízi útja; vízével termőföldeket öntöznek, s áramot termelnek.

Éghajlat

A nedves, párás időszak esőzéseit (májustól-októberig) a délnyugati monszun okozza (éves csapadékmennyiség 2000mm körül, a hegyekben 4000mm). A téli hónapok (októbertől februárig) szárazak és viszonylag hűvösek (átlaghőmérséklet 16-22 fok), az elő monszun időszaka (március-május) viszont forró (28-32 fok)

Növény és állatvilág

Az ország területének felét trópusi erdő borítja. Északon örökzöld eső- és hegyi erdők nőnek, tölgy, fenyő, magnólia, babérfa, délen a monszun meghatározta lombhullató erdők (teak- és szantálfa, ébenfa, bambusz). Néhány fennsík szavannás.
Az elefántok és tigrisek, leopárdok, gaurok majmok természetes környezetükben élnek a vízibivalyokat háziállatként is tartják.

Politikai rendszer

Az állam neve: Sathamalid Pasathu pait Pasasim Lao
Állam és kormányforma:
népi demokratikus köztársaság
Fővárosa: Vientiane (Viangchan)
Nemzetközi szervezeti tagság: ENSZ, ESCAP, Colombo-terv

1975 óta, mióta kikiáltották a köztársaságot, Laosznak nincs alkotmánya. A legfelső törvényhozó testület az l989 áprilisában egységes lista alapján újraválasztott "Legfelsőbb Népképviselet", 79 képviselővel; ők választják az államfőt. A parlament legfőbb feladata az alkotmány kidolgozása és elfogadása.
Az ország l6 tartományra oszlik. A bírói szervek: a Legfelsőbb Bíróság, fellebbviteli bíróságok, tartományi bíróságok, békebíróságok.

Népesség

Lakosság: 4,5 millió
Népsűrűség: 19 lakos/km2
Népszaporulat: évi 2,3%
Nagyobb városok:
Vientiane (377.000 lakos)
Savannakhet (60.000 lakos)
Népcsoportok: lao-lum 56%
lao-thung 34%, lao-shoung 9%
kínai és vietnami kisebbségek.

A lakosság többsége a thai néppel áll rokonságban. A lakosok 48%-a l5 évnél fiatalabb. A korábbi lakosság csaknem 30%-a az indokinai háborúk miatt elmenekült az országból, vagy kitelepítették őket. Sok férfi munkaerő vándorolt el, így a nők jelentős többségben vannak. A hivatalos nyelv a lao, ami a thai nyelv rokona. A legtöbb laoszi buddhista, de sokan a pogány vallások követői.

Szociális helyzet, oktatás

Állami társadalombiztosítás nincs. A lakosság a hagyományokhoz híven általában a mezőgazdaságból él, ami elfedi a belső munkanélküliséget. Az egészségügyi ellátás nem kielégítő. Az oktatási rendszert jelentősen kiépítették; az analfabéták aránya ma már csak l5%. Vientiane-ban 1958-ban egyetem létesült.

Gazdaság

Pénznem: 1 kip = 100 at
Brutto nemzeti termék
(ágazatonként) mezőgazdaság, erdészet 59%, ipar 20%, szolgáltatás 21%
Legfontosabb kereskedelmi partnerek: Thaiföld, Japán, EK-államok, Malajzia

Laosz a világ egyik legszegényebb állama. 1976-ban a szocializmus felépítésének jegyében minden gazdasági ágazatban megkezdődött az államosítás és a kollektivizálás. Az elmúlt években bekövetkezett javulás ellenére Laosz még mindig gazdasági segélyekre szorul.

Mezőgazdaság

A laoszi gazdaság gerince az agrárszektor. A fő tápláléknak számító rizs szerepel azt első helyen, ám így sem elegendő a lakosság ellátására. Kávét, dohányt, gyapotot, teát részben exportra termesztenek. A hivatalos tilalom ellenére is termesztik a mákot, amiből ópiumot állítanak elő ("arany háromszög")

Természeti kincsek, energia

Az országban számos érclelőhely van, de csak az ónbányászat, ami említésre méltó. A villamos áramot nagyrészt vízi erőművekből nyerik.

Ipar, külkereskedelem

Az ipar fejletlen. Elsősorban - főként kisüzemekben -agrártermékeket, dolgoznak fel, valamint mezőgazdasági eszközöket s néhány fogyasztási cikket állítanak elő. A legfontosabb exporttermék a Thaiföldnek szállított elektromos energia. Importtermékek: gépjárművek, vas, acél, fém- és vegyipari készítmények.

Közlekedés, idegenforgalom

Laosznak mintegy 13.000km-es, rossz állapotban lévő úthálózata van. Fontos közlekedési út a Mekong folyó, ám a hajózás a zuhatagok s a jelentősen ingadozó vízállás miatt csak némely szakaszon lehetséges. A légi forgalom igen fontos, mert az ország egyes területeit nem lehet megközelíteni szárazföldön. Nemzetközi repülőtér Vientiane-ban van. Az idegenforgalomnak nincs jelentősége.

Történelem

A laók, egy thai népcsoport, a 8.században Délnyugat-Kínában megalapította a Nanchao Királyságot, majd délnek hatolt előre. A népvándorlás a 13.sz. közepén érte el csúcspontját, amikor a mongolok elfoglalták Kínát. Az angkori khmer uralkodó segítségével Fa Ngum 1353-ban megalapította az első laoszi államot. Lanchangot (Lan Xang), melynek fővárosa Moung Svaval (ma Luang Prabang) volt; az ország fővárosa 1563 óta Vientiane. Lanchang - leszámítva egy rövid burmai uralmat (1574-1637) - a 18.sz. elejéig létezett, majd három egymással versengő királyságra esett szét. Vientiane-ra Luang Prabangra és Champasakra. Még ugyanabban az évszázadban a három királyság régense a sziámi (ma Thaiföld) uralkodó vazallusa lett. Chaoz Anou, vientiane-i király kísérlete, hogy országát megszabadítsa a megszállástól, csődöt mondott. A thaiföldiek 1828-ban lerombolták Vientiane-t. Luang Prabangnak 1836-ban, Champasaknak 1861-ben kellett elismernie a sziámiak fennhatóságát. A francia gyarmati uralom 1885-ben kényszerítette Sziámot, hogy mondjon le valamennyi Mekong bal partján fekvő birtokáról. 1893-ban Franciaország Laoszt Francia Indokína protektorátusává tette. A második világháború alatt Franciaországnak Japán nyomásra vissza kellett adnia Thaiföldnek az 1904-ben zsákmányolt, a Mekong jobb partján húzódó területeket. A második világháború után Laoszt ismét franciák szállták meg; névlegesen a luang prabangi király lett valamennyi laoszi terület uralkodója. 1947-ben életbe lépett az alkotmányos monarchia. 1949-ben a királyság, a Francia Unió független állama lett. Teljes függetlenségét a genfi Indokína-konferencián nyerte vissza (1954. június 20. s azzal a feltétellel, hogy semleges lesz, - ez a franciák Dien Bien Phu-i (Vietnam) vereségének következménye volt.
A törékeny belpolitikai helyzetet továbbra is a részben Laoszra is átterjedő vietnami háború határozta meg. 1959-ben a különböző politikai irányzatok, a kommunista orientáltságú Patet Lao-mozgalom, s a konzervatív, Nyugat-barát irányzat között nyílt polgárháborúra került sor. Az 1961-1962-es genfi Laosz-konferencia is csak átmeneti enyhüléshez vezetett.
1962-ben a Patet-Lao vezetői, akik észak-vietnami segítséggel ellenőrzésük alatt tartották az ország északi részét, a semlegességi politika elismert híveként számon tartott Suvanna Phuma vezetésével koalíciós kormányt alakítottak, ám 1964-ben kiléptek a kormányból. A vietnami háború alatt Észak-Vietnam 1964-től az ún. Ho Si Minh-ösvény segítségével egyre inkább a Nemzeti Felszabadítási Front (Vietcong) utánpótlási területévé tette Laosz kommunisták által ellenőrzött vidékeit. Az Egyesült Államok többször bombázta az "Agyagkorsók fennsíkját" a Patet-Lao támaszpontjait. Emellett fokozták a politikai nyomást is Laoszra. 1973-ban az ország fegyverszünetet kötött, amely előírja, hogy minden külföldi alakulat elhagyja Laoszt. 1975. december 2-án (nemzeti ünnep) kikiáltották a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaságot. A nyolcvanas évek elejétől pragmatikus reformokat vezettek be. Az 1989-es választásokon a mandátumok 30%-át nem kommunista jelöltek szerezték meg.

Kultúra

Lanchang állam megalakulása óta elsősorban az ország déli része került a khmer birodalom befolyása alá; az északi részt a burmai és thaiföldi kultúra befolyásolta.
Laosz, akárcsak a szomszédos országok, erősen az indiai művészetek és a buddhizmus hatása alatt áll. Ez leginkább az egyházi építészetben (pagodák és templomok, a legtöbbjük Luang Prabangban található), szembetűnő. A szobrászatban s a faragóművészetben jelentős a thaiföldi befolyás.
A klasszikus irodalom csak a l6. sz. után bontakozott ki, elsősorban vallásos írások fordításával, s az indiai Rámájana-eposz feldolgozásával. A népi verses regényeket, sztereotip cselekmény jellemzi. A laoszi népköltészet elsősorban szájhagyományon alapszik, ezért a legendák, mesék, versek, dalok még ma is élőszóban terjednek. A laók énekei szorosan összefüggnek a jellege szerint is dallamos lao nyelvvel.
Igen széles körben elterjedt a "mohlam", egy improvizált felelgető, amit egy férfi és egy nő ad elő. A legfontosabb laoszi hangszer a több vékony bambuszsípból álló khene: egyaránt használják szólóhangszerként s dalok és táncok kíséretére. A hagyományos laoszi színház a szöveg, pantomim, tánc és ének egysége. A fő téma színházban is a Rámájana-eposz nemzeti feldolgozása. A 20.sz. elején a Thaiföldről származó, átvett drámai formából (likay) alakult ki Laoszban a zenés színház új műfaja (mohlam luong); ebben már a khene helyettesíti a thaiföldi hangszereket, s a dialógusok és táncok helyébe a mohlam stílusú ének lépett.*
Ezerarcú világunk Ázsia Ausztrália Laosz fejezet 288-289 old.

* Az adatok nem mostaniak, így némelyiknél lehet némi eltérés

Kicsit kibővítve a kultúráról szóló részt, hozzá kell fűznöm, hogy nagyon gazdag a szájhagyomány útján terjedő népköltészet és mesevilág, s ennek illusztrációjaként nem állom meg, hogy ne idézzek egy mítoszt, egy legendát és egy népmesét Román József és Maróczy Magda könyveiből.

A teremtés (mítosz)

Kezdetben még nem volt semmi, csak a nagy óceán. A víz fölött, a felhőkben alakot öltött az isten, de nem volt sem neve, sem feje, sem karja. És az isten a saját kebléből létrehozott egy másik istenséget, aki úgy nőtt ki belőle, mint az erdei gomba. És midőn az új istenség alakot kapott, hozzáfogott a teremtés művéhez.
Az ős isten az új istenség egyik darabjából roppant rákot alkotott, és megparancsolta a ráknak, merüljön a tenger alá, és tartsa hátán a földet. Ezután az istenségből, megformált még egy kígyót, egy elefántot, és végül egy hatalmas pókot. És ráparancsolt a pókra, szőjön egy óriáshálót. A pók beszőtte a hálót és az isten ebből a hálóból, csinálta meg az ég boltozatát.
És ebben az ősi időben létrejött az ég, a föld, a fű és megszülettek az istenek és a szellemek. Ekkor még az istenek, a szellemek és az emberek gyakran meglátogatták egymást. A földön három nagy kán uralkodott: Pu Lang-szong, Kan kán és Ket kán. A nép halászatból és rizstermesztésből élt.
Egy napon a thenek, az istenek kihirdették az embereknek, hogy valahányszor leülnek a tál rizs mellé, ezt jelenteniük kell az isteneknek. Ha pedig húst fogyasztanak, az állat lábát, ha meg halat, akkor egy sült halat az isteneknek kell felajánlaniuk.
De az emberek nem követték a thenek parancsát. Hiába figyelmeztették őket háromszor is, továbbra sem engedelmeskedtek. Ekkor az istenek megharagudtak és az alsó világot vízözönnel árasztották el. Az óceán kilépett medréből, elborította a földet, és az ár mindent elpusztított. Homokfelhők emelkedtek az égig, s az emberek mind egy szálig kivesztek. Csak a három nagy kán értette meg, hogy az emberek magukra haragították az isteneket. Hozzáfogtak egy faház és egy nagy tutaj építéséhez. A faházat gerendákkal a tutajra emelték, és amikor minden készen volt, beköltöztek asszonyaikkal és gyermekeikkel, s a hullámok magasba lendítették a tutajt. Az áradat egyre nőtt, úgyhogy a tutaj végül is az istenek birodalmában kötött ki. A kánok felkeresték az istenek királyát, hogy tiszteletüket kinyilvánítsák.
- Miért jöttetek a birodalmomba ? - kérdezte az istenek ura.
- Eljöttünk, hogy lerójuk az illő tisztelet adóját és elmondjuk, mi történt a földön.
A kánok beszámolójára az istenek ura így felelt:
- sokszor megintettük az embereket, tiszteljék az egekben lakozó theneket. Én magam hirdettem: "Becsüljétek meg uraitokat, és akkor boldog öregség vár rátok." Nem hallgattak szavamra, most megbűnhődtetek.
A thenek királya kijelölte a kánok és családjuk lakhelyét az istenek között. A földön nemsokára leapadtak a vizek, s a szilárd föld ismét kiemelkedett az óceánból. A három kán ekkor újra felkereste az istenek urát, és így szólt:
- Nem maradhatunk tovább a magas egekben, mert itt nem tudunk kedvünkre járni-kelni. Engedd meg, hogy visszaköltözzünk a földre, ahol biztos talaj van a lábunk alatt.
A legfőbb isten beleegyezett a kánok kérésébe, és egy kurtaszarvú bivalyt ajándékozott nekik, hogy az elszállítsa őket az alsó birodalomba. Odalent megtelepedtek, a bivaly segítségével felszántották a földet, és rizst vetettek. De három év múlva elpusztult a bivaly, s az állat testét otthagyták ajándékul az isteneknek.
Kevéssel utóbb a bivaly orrlikából kihajtott egy inda, mely egyre növekedett, míg végül három kosár nagyságú tök termett rajta. A három tök belsejében pedig emberek születtek. Az emberek éktelenül kiáltoztak tök-bölcsőjükben. Pu Lang szong kán megsokallta zsivajgásukat, és egy vörösre izzított vassal átfúrta a tök héját. A lyukon egymást lökdösve tolongtak elő az emberek, de mivel csak kínosan tudtak kibújni rajta, Kan kán késével egy nagyobb nyílást is vágott a tökön, s ezen keresztül három nap és három éjjel özönlöttek ki az emberek. Akik a kisebbik nyíláson bújtak elő, két csoportra oszlottak: a Thai Lom és a Thai Li csoportra. A nagyobb nyílásból kijövők három csoportot alkottak: a Thai Long, a Thai Lo és a Thai Kvang csoportot.
Amikor valamennyien a napvilágra kerültek, Pu Lang-szong megtanította őket a rizstermesztésre, a szövés-fonásra és az élelemszerzésre. Azután összepárosította az asszonyokat és a férfiakat és megtanította őket a házépítés tudományára. Pu Lang-szong arra oktatta az embereket, hogy tiszteljék szüleiket, táplálják őket, és gondoskodjanak az öregekről. Amikor a szülők meghaltak, a gyermekek hosszan siratták őket és Pu Lang-szong törvényei szerint temették el holttestüket. Mert így szólt Pu Lang-szong:
Azok holttestét, akik a késsel vágott nyíláson át jöttek a világra, égessétek el, és tisztára mosott csontjaikat helyezzétek egy kicsiny házikóba, és ott mindennap mutassatok be ételáldozatot. Azok testét, akik a kicsiny lyukon bújtak elő, temessétek el a földbe, emeljetek fölébe sírkövet és áldozzatok naponta rizst és bort.
A nép, amelyik a késsel vágott nyíláson át jött elő a tökből - a thai nép volt, a kicsiny lyukon át előbújt nép meg a kha, a rabszolgák népe. De mindegyik a három nagy kánt szolgálta, a kánok hőséges alattvalói voltak.
Az emberek elszaporodtak és annyian lettek, mint a vízcsepp. És a sokaságot nem lehetett többé kormányozni, már nem követték Pu Lang-szong és Kan kán útmutatását. A három kán felment az istenek urához és panaszt emelt az emberek ellen. Az istenek ura ekkor két égi herceget nevezett ki az emberek vezetőjéül, ezek azonban nem sokat törődtek alattvalóik javával, inkább napestig ittak és mulatoztak. Az istenek ura igen elégedetlen volt a két kán kormányzásával, visszarendelte őket az égbe, és saját fiára, az erényes Bulom hercegre bízta az emberek sorsának irányítását.
Bulom kán díszes kísérettel érkezett az alsó világba. A thenek ura fiával együtt a földre küldte a menny két isteni építőjét Then Tenget és Pitszanukukant. Az egek isteni építőmesterei megtanították az embereket kések, kapák, ásók kovácsolására, a selyem- és gyapotszövésre és az ételek elkészítésére. Megparancsolták, hogy az elkészített ételekből az állatok lábát és egy sült halat áldozzanak az isteneknek. Megszabták az ünnepnapokat és a munka szünetelésének napjait, amikor tilos volt szőni, fonni, őrölni és bármely más fárasztó munkát végezni.
- Ha követitek rendeleteinket - mondta a két isteni építő az embereknek, - akkor békében élhettek.
Then Teng és Pitszanukukan ezután visszament az égbe, és jelentette az istenek urának, hogy teljesítették küldetésüket, megtanították az embereket a munkaeszközök gyártására és a szokások betartására.
- Adtatok-e az embereknek olyan eszközöket is, amelyekkel szórakozhatnak? - kérdezte az istenek ura küldötteitől.
- Arról bizony elfelejtkeztünk - felelték.
Ekkor az istenek ura megbízta a mennyei zenészek vezetőjét, ereszkedjen le a földre és tanítsa meg az embereket a dob, gong, tambura, kürt és más zeneszerszámok készítésére.
A mennyei zenészek vezetője csakhamar elvégezte dolgát, és visszatérve így szólt az istenek urához:
- Ezentúl meg kell tiltani az embereknek, hogy fellátogassanak az égbe. De az isteneknek sem szabad többé leereszkedniük az emberek közé.
A thenek ura megparancsolta, hogy rombolják le a bambuszhidat, mely összekötötte az eget a földdel. És ettől a naptól kezdve az istenek, a szellemek és az emberek nem látogatták többé meg egymást.
Nem sok idő múltán, hogy Bulom herceg földi uralma elkezdődött, nagy szerencsétlenség sújtotta az embereket. Egy nagy láp közepéből vastag törzsű inda hajtott ki. Az inda egyre vastagodott, ind magasabbra nőtt, szárai szertetekerőztek a birodalom felett, végül is a sűrű levelek árnyékba borították a földet. A nap sugarai nem hatoltak át a lombokon, mindenütt dermesztő hideg uralkodott, a nép hiába művelte földjeit. Bulom kán parancsot adott embereinek, vágják ki a veszedelmes növényt gyökerestül, de valamennyien dolguk végezetlenül tértek vissza. Az indának, mérges kigőzölgései miatt, még csak a közelébe sem lehetett férkőzni. Végül egy öreg házaspár, Tha Niö és Thaon Ja vállalkozott a nehéz feladatra. Mielőtt elindultak, így szóltak:
- Azt kérjük az emberektől: ha elpusztulnánk, áldozzanak nekünk. Szólítsanak nevünkön minden étkezés előtt, és csak a tiszteletadás után vegyék magukhoz a táplálékot.
Az emberek megfogadták, hogy eleget tesznek a két hős öreg kívánságának. Azok pedig fejszével vállukon nekivágtak a lápnak. Három hónap és három napon át, pihenés nélkül munkálkodtak, míg végül az inda lezuhant - de maga alá temette a két bátor öreget. Haláluk után ők lettek a vidék jótékony szellemei, és amikor az emberek az ételük elé ültek, így kiáltottak:
- Nio ősünk, egyél!
Ezután a béke és jólét köszöntött a földre, és Bulom herceg igazságosan uralkodott a népen. Később a hercegnek hét fia született, és amikor a fiúk férfivá értek, atyjuk hét birodalomra osztotta a földet, és a birodalmak élére egy-egy fiát állította.
Román József: Mítoszok könyve, 300 old.

Nagyon hasonlóan dolgozza fel a történetet egy laoszi népmese.

A nagy özönvíz (népmese)

Nagyon régen történt, hogy egy szép nyári napon egy serdülő fiút és a leánytestvérét a szomszédos erdőbe küldtek a szüleik, hogy gombát, ehető gyümölcsöket és fiatal hajtásokat keressenek.
A gyerekek szót fogadtak, útnak indultak és az erdőbe érve szorgalmasan szedegették a gombát és vadgyümölcsöt, amikor egy kövér patkányt pillantottak meg, amint vígan harapdált egy diót, éppen csak egy lépéssel előttük.
A gyerekek úgy gondolták, hogy ez a patkány még hasznos lehet számukra, akár mint játszótárs, akár mint élelem, és ezért elhatározták, hogy megfogják és hazaviszik. A patkány azonban kisiklott az ujjaik közül, és illa berek, nádak, erek! úgy elillant, hogy nyomát sem lelték.
A testvérpár nem nyugodott bele, hogy a patkány így eltűnt, ezért másnap reggel jókor újra megjelentek az erdőben, és óvatosan, lépésről-lépésre közelítették meg azt a helyet, ahol a kis állatot először meglátták. Keresztül-kasul átkutattak minden bokrot és fűszálat, és végtére meg is találták a kövér kis állatot, amint békésen szundikált egy nagy odú legmélyén.
A kis patkány nagyon megrémült, amikor édes szunnyadásából felriadva a gyerekek kezei között találta magát... Könyörögve kérte támadóit, kegyelmezzenek neki és engedjék szabadon. A gyermekek tanácstalanok voltak, szerették is volna hazavinni zsákmányukat, meg sajnálták is.
"Ha szabadon engedtek - mondta a kis patkány -, olyan titkot árulok el nektek, amit senki sem tud."
"Miféle titkot?" - kérdezték a gyerekek.
"Megmondom nektek, hogyan kell kivédeni egy nagy természeti csapást."
A gyerekek továbbra sem voltak biztosak abban, hogyan cselekedjenek, de végül is elfogadták a kis patkány ajánlatát.
"Ha azt látjátok, hogy én ebbe a lyukba ásom el magam, és csak a farkam hegye fog kilátszani, vigyázzatok, mert hat nap múlva özönvíz támad. Ha túl akarjátok élni, vágjatok ki egy erős fát és a törzséből vágjatok le egy jókora darabot. Vájjatok egy mélyedést benne és helyezzétek el oda a szükséges ennivalókat. A kivájt fatörzset aztán függesszétek fel a legmagasabb pálmafára és ti is bújjatok be a kivájt lyukba. A lyukat jól tömjétek be a végén méhviasszal, hogy a víztől jól elzárja. Pontosan dolgozzatok.!"
A testvérek szót fogadtak a patkánynak.
A hatodik napon éjjel-nappal esett az eső és napokon belül vízözön támadt. A két testvér két pici lyukat fúrt a fatörzsön, és azon keresztül láthatták, milyen hatalmas katasztrófa szakadt az egész tájra, ameddig csak elláttak. Mindent, de mindent elborított a víz és egyetlen élőlényt sem láttak maguk körül.
Több nap és éjjel telt el így, a gyermekek rémületére, míg végre a víz kezdett visszahúzódni és a gyermekek elő mertek bújni rejtekhelyükről.
Hiába keresték bármilyen emberi lény nyomát, nem tudtak ráakadni.
"Talán nem mentünk el elég messzire" - mondta a fiú. Otthagyta leánytestvérét és napokra eltűnt. A lány, ellenkező irányba ment, hátha neki több szerencséje lesz, de kimerülten, félholtan csak a bátyja talált rá az erdőben.
Mindketten teljesen kimerülve és reményvesztetten ültek le egy fa árnyékában és vártak a halálra. Talán sokáig aludtak, talán csak elszunnyadtak, de gyönyörű madárcsicsergésre ébredtek.
A madár a fiú és a leány elé is egy-egy kis kobakos tököt ejtett le. A fiú kedvtelve nézte és játszani akart vele, hiszen mégiscsak gyerek volt, ám a tök kiesett a kezéből és eltört a kobakja.
Hát, ki hinné el, a kis tökből végeláthatatlan sorban emberek, asszonyok masíroztak ki, ezek voltak a Tai Dam, a Lao és a Neua nemzetség ősei.
A kisleány elmerülten nézte saját kobakos tökjét és a földhöz vágta, hogy megtudja, mi van benne. A tök leesett, de nem tört szét, nem nyílt ki. Akkor eszébe jutott, hogy egy bambuszszálat hegyezzen ki és óvatosan a parázs fölé tartva izzítani kezdte. Ügyes, könnyű kezével pici lyukakat fúrt a tökbe, s így egy kis járatot készített. A nyílás egy kicsit bekormozódott a pernyétől és az ezen a nyíláson át kiömlő Khmu nemzetség tagjai egy kicsit sötétebbek lettek, mint a többi törzs férfiai és asszonyai.
A sok-sok ember aztán elkezdett rizst termeszteni és munkájukkal meg is keresték mindennapi élelmüket.
Maróczy Magda: A Távol-Kelet varázsa Népmesék, legendák, történetek 76. old.

A vízözön (legenda)

Ezt a legendát nemzedékről nemzedékre örökítették át az ősök, ükapáink és azok elődei. Szerintük az Idők kezdetén a Menny és a Föld még nem voltak elválasztva, lakóik jó szomszédságban éltek. A Menny lakóit isteneknek vagy szellemeknek nevezték, a Föld lakóit pedig Khon-nak, azaz embernek. Gyakran meg is látogatták egymást.
A Földön három magas rangú férfiú uralkodott: Khun Lang Szeng, Khun Khan és Khun Khet. Alattvalóikkal együtt a folyók halaiból és a rizsföldek terméséből éltek.
A Menny urai - akik magukat a Földön élő lényeknél magasabb rendűnek érezték - leküldtek egyet maguk közül a Földre, és azt parancsolták a három Khun uralkodónak: "Reggel, délben és este, amikor esztek, hívjatok meg vendégül magatokhoz. Amikor pedig húst esztek, egy darabot tegyetek félre nekünk, irántunk való tiszteletetek jeléül."
Ám az emberek nem fogadták meg az égi intelmeket. Az Ég királya Phagna Thene másodszor, majd harmadszor is leküldte egyik fiatal szellemét parancsaival az emberek, azonban most sem hallgattak rá.
Az Ég királya dühében vízzel árasztotta el a Földet, sok ember pusztulását és megdöbbent elkeseredést okozva ezzel.
Megtapasztalva az égiek dühét, a három Khun király tutajt ácsolt, arra felrakták feleségeiket, gyerekeiket és az Ég királyához Phagna Thenéhez mentek, hogy segítséget kérjenek tőle.
A mennyei uralkodó azonban még mindig bosszús volt, és azt mondta: Ti semmibe vettétek a mi mennyei országunk kívánságait. Nem tisztelitek isteneiteket. Nem engedem tehát, hogy hosszú életűek legyetek, kétszáz évnél tovább nem élhettek. Most pedig menjetek a beosztottamhoz Thene Lo-hoz, majd ő törődik veletek."
Hosszas várakozás után megjelent Thene Lo, és mivel a víz már visszahúzódott a Földön, megengedte, hogy visszatérjenek és ajándékba egy bivalyt is adott nekik.
A három Khun király visszatért tehát családjával együtt a Földre, és Muang-Thenében, a mai Szienghuanban telepedett le.
Ismét rizst termesztettek és az ajándékba kapott bivalynak nagyon jó hasznát vették a földeken. Háromévi szorgos munka után azonban a bivaly elpusztult. Halála után nyomban, ahogy a három király észrevette, az orrából egy növény indái kanyarodtak elő, azon pedig három pici, uborka formájú termés látszott, amely nem volt nagyobb, mint egy-egy rizsszem. A rizsszemek belsejéből különös zajt hallottak. Khun Lang Szeng az erdőből fát hozatott, egy gallyat levágott belőle és abból egy éles vesszőt faragott. A vessző hegyét megtüzesítette, és úgy fúrt lyukat a rizsszemen.
A rizsszemből egyszer csak ezer és ezer ember tódult elő, elárasztva az egész környéket. Khun Khan egy hatalmas ollót ragadott, és azzal vágta át a rizsszemet. Ebből is emberek tömege özönlött elő.
Azok az emberek, akik az erdő mellett jöttek elő, csapatokban távoztak az erdők belsejébe. Ezek utódai lettek a Taj Lom és a Taj Li nemzetségek. Az ollóval elnyisszantott rizsből három embercsoport származott: a Taj Lo, a Taj Leung és Taj Khuang nemzetség.
A két uborkából származó népek tudatlanok voltak és semmihez nem értettek. Nem tudtak dolgozni, még azt sem tudták, hogyan kell használni az ujjaikat. Pu Lang Szueng megtanította őket, hogyan kell a rizsföldeken dolgozni, és hogyan kell kunyhót építeni. Azt tanácsolta nekik, hogy házasodjanak meg, tanítsák szorgos munkálkodásra gyerekeiket, meg az ősök tiszteletére, az öregek és magatehetetlenek megbecsülésére.
Azoknak a népeknek, amelyek az ollóval szétvágott rizsszemekből származtak, azt tanácsolta, hogy haláluk után égessék el hozzátartozóikat, és hamvaikat becsüljék meg. Azoknak pedig, akik a tüzes pálcával kilyukasztott rizsszemekből származtak, azt tanácsolta, hogy temessék el a holtakat, a koporsójuk fölé építsenek egy fedett sírkamrát, és ott emlékezzenek meg halottaikról.
Utolsó és igen fontos tanácsa pedig az volt, hogy minden család házában emeljenek egy kicsiny oltárt a ház szellemei és az elhúnyt ősök tiszteletére. Az oltáron mindig legyen friss gyümölcs, víz és néhány szem rizs, a szellemek illő táplálására.
A két uborkából származó emberek háromszáz évig is éltek és sokasodtak, akár a víz meg a homok.
A három földi király, Khun Lang Szeng és a második uborka királyai, Khun Khun és Khun Khet sokat fáradoztak, hogy alattvalóikat minden hasznos dologra megtanítsák, de a munka túlságosan sok és nehéz volt számukra. Elhatározták, hogy ismét elmennek az Égi Birodalomba segítséget kérni munkájukhoz. Phagna Thene meghallgatta a kívánságukat és le is küldött két szellemet, két fiatal égit, Khun Khát és Khun Khangot, hogy segítsenek az uralkodásban. Ez a két szellem azonban szerfölött haszontalan és semmirekellő szellem volt - állandóan csak ittak és részegségükben mindenféle komisz játékot eszeltek ki, segítség helyett csak gondot és bosszúságot okoztak.
Khun Khan és Khun Khet hosszas habozás után megint elszánták magukat arra, hogy felmenjenek a Mennybe, Phagna Thenéhoz kérve a két haszontalan szellem visszaparancsolását.
Az Ég királya menten visszahívta és megfeddte a két semmirekellőt és helyettük leküldte a Földre Khun Bulom Radzsadiradzsot.
Khun Bulom - hatalmas sereg kíséretével - egy fehér elefánton szállt le a Földre. Muang Thenben szállt meg és azonnal erélyesen munkához látott.
Az uborkákból származó népek közül kiemelte az okosakat és szorgalmasakat, azokat, akik már értettek a rizsföldek megműveléséhez és a házépítéshez: őket tette meg a többi tudatlan elöljáróinak és tanítóinak. Azok közül, akik semmihez sem konyítottak, sokan bevonultak az erdőkbe, hogy gyűjtögetéssel, favágással keressék meg a napi betevő falatukat. Sokan pedig a nehéz mezei munkával foglalkoztak, arcuk verejtékével keresve meg szűkös élelmüket.
Khun Bulom kísérete tagjaival megkezdte az ország építését. Megtanították az embereket, hogyan kell a rizstermesztésen kívül, állatot szelidíteni és munkára fogni, vagy a húsukat felhasználni., hogyan kell gyümölcsfákat és hasznos növényeket ültetni, hogyan kell gyapotot termeszteni, azt megfonni és megszőni ruhává, hogyan kell a konyhába szükséges edényeket és eszközöket előállítani, hogyan kell tüzet rakni és még sok-sok más hasznos és fontos dologra, azt is megtanították, milyen napokra jönnek az ünnepek és mikor kell böjtölni...Khun Bulom minden népek atyja és jótevője lett.
Amikor odafönn a Mennyben Phagna Thene látta, hogy a Földön már rendben mennek a dolgok, visszahívta Khun Bulomot és azt mondta: "Miután a Föld lakói most már képesek magukat eltartani, nem kell, hogy szabad bejárásuk legyen hozzánk a Mennybe, és nekünk, az Ég szellemeinek nem kell már többé lemennünk a Földre."
S azzal megparancsolta szolgáinak, hogy válasszák el a Földet az Égtől.
Ettől kezdve a Thene és Khun nemzetségek soha többé nem látogatták meg egymást.
Maróczy Magda: A Távol-Kelet varázsa Népmesék, legendák történetek 101. old.

Érdekes a hasonlóság a Román József Teremtés c. mítosza és a Maróczy Magda könyvében leírt "Vízözön" c. népmese között. Egyes részek teljesen megegyeznek, csak, míg a fenti mítoszban tökből, addig a népmesében uborkából jönnek elő az emberek. (Megkockáztatom, hogy egy harmadik fordításban előfordulhat, hogy cukkiniben, vagy patisonban netán padlizsánban voltak az emberek összezsúfolva. Egy biztos: valami tökfélében! A fordítások már csak ilyenek! (Ezzel kapcsolatban óhatatlanul is eszembe jut Karinthy Frigyes műfordításról szóló írása). Pár sorral lejjebb a történet már rizsszemekről ír! Micsoda fejetlenség!!! Nem szeretnék kukacoskodni, de azért kíváncsi volnék, végül is honnan jöttek elő az emberek?!

E kis vargabetű után kanyarodjunk vissza úti beszámolómhoz.

December 4 folytatása
Estére érkeztünk meg Vientiánéba egy csodálatosan szép szállodába. Azt hiszem vitathatatlan, hogy ez a szálloda a csúcs! Hatalmas előcsarnokában óriás feldíszített fenyőfa fogadott. Jézusom! Hiszen nemsokára karácsony! El is felejtkeztünk róla, ebben a verőfényes nyárban! Most a feldíszített fenyőfa egyszerre ráébresztett, hogyha hazaérünk, mekkora kapkodásba kell kezdjek, hogy az ünnepekre valahogy elkészüljek, s máris csilingel a Jézuska!

December 5.
Reggel lucullusi lakoma következett a szálloda éttermében. Fantasztikus volt a választék! Ma csak félnapunk volt Vientiane megtekintésére, mert a délutáni géppel utazunk Luang Prabangba. Fél nap alatt rengeteg dolgot megnéztünk. Laoszi idegenvezetőnk igen furcsa kis emberke. Szerintem sem a tudása, sem a természete nem alkalmas az idegenvezetésre. És mintha még gátlásos is lenne, vagy csak fél valamitől, - vagy valakitől, - ki tudja, itt ebben a nagy kommunizmusban! Mindenesetre, számomra ismerős a légkör, nem volt az még olyan messze, amikor mi is körülnéztünk ki hallja, mit mondunk! Azt például észrevettük, hogy volt egy kísérőnk, aki nem is annyira minket figyelt, mint inkább az idegenvezetőt. Feltehetően egy hithű párttag, akinek ez volt a pártmunkája! Lehet, hogy a mi kis emberkénk, ezért ennyire feszült. Persze még az is lehet, hogy én tévedek, s csak a régi beidegződés kezdett el bennem működni! Ahogy gyalogoltunk a pagoda felé, nagy meglepetéssel vettem észre, hogy az egyik házon egy vörös sarló-kalapácsos zászló leng, büszkén és magabiztosan. Helyben vagyunk, így teljes a kép! Aztán, ahogy mentünk előre, sokasodtak a zászlók, sőt! Megjelentek a feliratok, buzdító jelszavak. Az egyiket lefordítattuk. "Éljen december 2." Nem tudom mit jelent ez a dátum, de biztos valami olyat, mint nálunk volt az április 4. Volt egy három szóból álló felirat is, ezt már önkényesen én fordítottam le: Világ proletárjai egyesüljetek! Ha nosztalgiázni akartunk, itt most volt rá alkalmunk, mi Matyival inkább, eléggé el nem ítélhető módon, a pagodákra fordítottuk a figyelmet.

Wat Ong Teu és Wat Chan pagodákat néztük meg először és a mellettük levő kolostort. Az egyik pagodában az ablakrácsok voltak különlegesek, a másikban a rózsafából faragott ablakok. Azok közül is a talán a legszebb illetve legkülönlegesebb az az ablaktábla, ahol két fekvő Buddhát láttunk, átlós irányban ábrázolva. A kolostor udvarán a kút káváján kígyó tekereg (természetesen nem élő, de megszólalásig olyan, mintha az lenne!). A kolostorudvart roppant hangulatossá teszi a hatalmas banjanfa, viszont iszonyúan ronda látvány, a bejárati kapu mögött sorjázó beton lakóházak, melyek bizony, túlszárnyalják a Fehérvári úti lakótelep házsorainak "szépségét".

Ezután lesétáltunk a Mekonghoz. Nekem nagy csalódás volt, valahogy nem ilyennek képzeltem a "Vizek Anyját". (Később rehabilitáltam!)

Sok ország számára jelenti az életet. Elindul Tibetből és 4500 kilométeres futása során, Burmán, Laoszon, Thaiföldön, Kambodzsán és Vietnamon átvezet az útja, míg beömlik a Dél-kínai tengerbe. Maga a deltavidéke legalább kétszer akkora, mint mondjuk Hollandia és bár vízgyűjtő területének kiterjedése és átlagos vízhozama is nagyon hasonlít a Dunáéra, árvíz idején félelmetesen megnő. Csak Kambodzsában a Tonlé Szap-tóba "visszafolyó" vize miatt lapul el az árhullám. A Kambodzsa szívében lévő tó medencéje igen alacsonyan fekszik; a tavat a Mekonggal egy folyóág köti össze, melyen alacsony Mekong-vízállás idején a tó vize lefolyást talál a tenger felé. Ám, amikor a Mekong megárad, vize sok méterrel magasabban hömpölyög a medrében és a Tonlé Szapba is beáramlik az összekötő ágon. A tó hatalmasra duzzad és hamarosan olyan bővében van a halnak, hogy alig győzik a halászok! Így a tó és a tenger közötti szakaszon mindig kisebb a Mekong árvize, mint feljebb - a tó "biztonsági szelepként" működik, és hatalmas vízmennyiséget tároz a száraz évszak idejére.
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 26.old.

A szemben lévő oldal már Thaiföld, a Mekong tehát határfolyó.

A Wat Pra Keo nem pagoda - hiszen nincs mellette kolostor -, "csak" egy szentély, de ez volt a királyi szentély, és most, múzeum.
Döngessük meg tehát a hatalmas vasajtót, mely a kerítőfalban nyílik (és amely jóval később nem tudta megakadályozni, hogy betörők behatoljanak, megöljék az őrt és elraboljanak értékes holmikat; végül elnyerték büntetésüket).
A szentély kivételesen magas talapzaton emelkedik, ezzel is jelezve, hogy egyike a város legfontosabb kultikus épületeinek.
A szépen rendben tartott kertben tarka virágok és a fákon Buddha virágai illatoznak.
A szentélyhez felvezető lépcső két oldalán a pagodabejáratnál megszokott sárkánykígyók őrködnek, és mellettük ott kuporog két barátságos mosolygó hatalmas szobor; a kezükben tartott öblös edény a szerzetesek alamizsnakolduló kupájára emlékeztet, de a gyógyítás szellemének kezében is hasonló szokott lenni.
A kora reggeli napfényben szikrázva csillog a hatalmas, háromszögű oromzat faragott dísze. A tető enyhe ívelése hallatlan eleganciát kölcsönöz az épületnek.
A lépcsőn felkapaszkodva, a körbefutó oszlopos folyosó fedele alatt ősrégi kő- és bronzszobrok galériája fogad. Nem ritka, hogy a bronzszobor szemöldöke ezüsttel, sőt arannyal berakott (tausírozott). Sajnos csak egy bozótvágó kés élének nyoma jelzi az egyik Buddha-szobron, hogy féldrágakőből volt a pupillája, - amelyet ki tudja, mikor, melyik ellenséges katona vitt magával?
Buddha köldöke - már tudjuk, a személyiség központja - apró, kerek tükördarab.
A szentély négy oldalát körülvevő folyosón sok tucat nagyméretű és feliratos kőoszlop sorakozik.
A templom mögött - ahogy illik - hatalmas, ősrégi banjanfa áll; léggyökerei sűrű szakállként csüngnek alá ágairól. Árnyékában - jelkép is lehetne a királyi palota területén, mint az ország egyik nevezetes tájának darabja - egy szépen faragott "kőedény" vagy "rizsesköcsög". (A negyedik, amely nincs az eredeti helyén!) Faragását, anyagát, méreteit igen alaposan tanulmányozhattam - így semmi kétségem nem marad a felől, hogy ezek halottak "végső" nyughelyei voltak. Kár, hogy eredeti fedele nem maradt meg. (Vagy csak nem hozták ide?) Világos ugyanis, hogy volt egy kőkorong, amely betakarta; ezt mutatja az edény szája körül gondosan megfaragott perem, mely megakadályozta a fedél elmozdulását és a csapadékvíz bejutását.
A legszebben hangzó legenda - amely szerint rizspálinkát tároltak bennük - már csak azért sem lehet igaz, mert a homokkőből mihamar kiszivárgott volna a drága nedű, hacsak viasszal vagy még inkább gyantával nem tették át nem eresztővé. Azt hiszem egyébként, hogy ha ilyen anyaga nyomát fel lehetne benne fedezni, az is csak a holttest jobb megmaradását szolgálhatta.
Az 1563-ban épült szentélyt megkerülve jutunk vissza annak három faragott ajtótáblás bejáratához, melyek egyikét az őr időközben kinyitotta. A magas küszöbön csak nagyot lépve lehet átjutni. (A pekingi császári palotában majdnem térdig érő küszöbök vannak, ezek állítólag meggátolják a földön kúszó rossz lelkek bejutását; kígyó, skorpió, százlábú legalábbis biztosan nehezebben jut be, és a gerenda csökkenti a huzatot is.)
Odabenn rengeteg a látnivaló. A kő- és bronzszobrok mellett sok a faszobor, (természetesen arannyal, aranyfestéssel borítva), de akad ezüst, porcelán és mázas kerámia is. A bronzszobrok - állítólag, bár nemigen látszik a felszínükön - jelentős mennyiségű aranyat is tartalmazó ötvözetből készültek. A Pra Keót, a Smaragd Buddhát 1778-ban innen vitték el (mint tudjuk) a thaiok.
Szép edények, főként keménycserépből való rituális korsók és ereklye- vagy könyvtartó ládák, szekrények állnak a fal mellett. A kényesebb holmit ugyanis nemigen lehet szabadon hagyni - patkány, egér, rovarok férhetnek hozzá.
Ősrégi épületek egy-egy megmaradt, gazdagon faragott gerendavége is látható itt; ezek mocsárban, tőzeg közé ágyazva konzerválódtak, s így nem estek áldozatul a termeszeknek, gombáknak.
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 229-231 old.

A legjobban a - termetre nyúlánk - esőkérő Buddha szobor tetszett, mely Buddhát természetellenesen hosszú ujjakkal ábrázolja. A szobor, álló helyzetben van, a két kéz a testhez tapad. Engem egy archaizáló stílusú modern szoborra emlékeztet.

Az árkádok alatt végig szobrok álltak, s én felfigyeltem egy különleges álló Buddha szoborra, mely kezeit maga előtt keresztezve tartja. (Számomra kicsit olyan, mintha bilincselésre várna, s rögtön arra gondoltam, ez talán a politikai foglyok számára kitalált kéztartás). Megkértem Gergőt kérdezze meg az idegenvezetőt milyen mudra ez, hiszen ezzel eddig még nem találkoztunk. Mint kiderült, ez a jövőbenlátó gondolkodás mudrája (tulajdonképpen kissé áttételesen ugyan, de nem volt rossz az asszociációm!)

Ez után az út túloldalán levő pagodába a Wat Sziszaketbe mentünk.

Az utcáról először egy előkertbe jutunk; itt egy nagy that és a kolostor szép fa épületei közelében áll Vientián egyik jelképe - amelyet festményeken, domborműveken is gyakran ábrázolnak - a nagy ereklyetartó, az oszlopokon álló, szobányi, négy oldalán ajtóval ellátott és majdnem embermagas falazott lábakon nyugvó épület. Négyszer tagolt teteje alatt akkora szekrény, hogy mellette csak a falhoz lapulva lehet mozogni. A szekrénynek is négy ajtaja van; ezeket mindig zárva láttam.
A belső udvar fala magasabb, mint az utca felőli, és boltozott kapualjában ül a "portás", aki a belépőjegyeket árulja és felügyel.
A pagoda (mely egykor a kormány felesketésének színhelye is volt) ma, szintén, múzeum. Szoborgalériája a kerítőfal mentén húzódó fedett folyosó. Itt legalább olyan pompás szobrok sorakoznak, mint a Pra Keóban. Egyik-másik még "szolgálatban van" - vállán átvetve sárga kendő, mint egy jelképes szerzetesi köpeny.
A teljesen ép bronzok mellett számos csonka is látható; ezeknek egy részén világosan felismerhető, hogy a hiányzó rész tűzvészben olvadt meg. Mások inkább mintha a korrózió áldozatai lennének - ezeket talán mocsárba rejthették az ellenség elől, és ottfelejtődtek, míg a véletlen ismét napvilágra nem hozta őket.
A galéria falába több sorban egymás mellett csúcsíves szoborfülkécskék mélyülnek; ezek mindegyikében egy-két, három Buddha-szobrocska ácsorog. Anyaguk bronz, cserép, szárított agyag, fa vagy esetleg néha méhviasz. Rácsos ajtóval elzárt, lépcsőzetes polcon őrzik a különlegesen becses, ásatásból származó Buddhákat (kő és bronz az anyaguk), melyek csonkák - vagy a fejük hiányzik, vagy a letört fejnek nincs törzse.
A szentély - híréhez méltóan - igen gazdag, Falfestményeit alighanem hivatásos, thai iskolán nevelkedett művész készíthette; sajnálatos módon a vakolat hámlik, és így a képek egy része már pusztulóban van.
A falak nagy részét itt is csúcsíves fülkék tagolják, ezek mindegyikében vannak szobrok. Néhány fából faragott szobor Luang Prabani stílusú - ezek a "tenger lecsendesítése" kéztartásról felismerhetően a Pra Bangot, az Arany Buddhát utánozzák.
Mint a legtöbb pagodában, itt is vannak trónszékszerű ülőalkalmatosságok, melyek egyikén - nagy tisztelettől övezve - a nagy ünnepek idején, tekintélyes öreg szerzetes helyezkedik el az előcsarnokban. Ő a pagoda főnöke.
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 231-232 old.

Az egyetlen templom, amelyik túlélte a thaiokkal a háborút, szentélyében a freskók természetes anyagokkal vannak festve, de a vízfesztiválkor ezek is kapnak vizet és ezért sok helyen már lekopott a festék.

Siettünk a repülőtérre, mert a gépünk 13.40-kor indult Luang Prabangba Ezen az úton úgy szállunk fel, s alá a repülőgépekre, mint otthon a buszra, csak nem ráz annyira, nincs akkora tömeg és nincsenek köztes megállók, (szerencsére!), illetve még ezt sem lehet mondani, hiszen erre is volt példa, hazafelé menet.

Szállodánk igazán nagyon szép, bár először egy ablaktalan sötét szobát kaptunk, de aztán Matyi és Eszter elintézték a szobacserét, s betelepedhettünk a szálloda legszebb, hatalmas terasszal rendelkező szobájába, ami azért volt főnyeremény, mert azonnal nagymosást csináltunk. Teleaggattuk a teraszt bugyijainkkal, ez külön emelte a szálloda színvonalát, különösen, ha az utcáról felnézett valaki. (Reméljük a járókelők, nem gyanakodtak nagymosásra, inkább hitték azt, hogy a magyar csoport, sarló-kalapácsos zászló helyett, a maga szerény, ám sajátságos módján, így köszönti december 2-át, a nagy nemzeti ünnepet!)

Na, most egy kis zűr következik! Két pagodát is megnéztünk, de ezek neveit sajnos nem tudom. A diktafonomban betelt a kazettám, a videófilmen nem hangzik el a pagoda neve, és a saját jegyzeteim olvashatatlanok. A Rádai-féle könyv térképe szerint a Wat Ahamnak kellene lennie, a programunkban a Wat Visunalatot nem tudtam kipipálni, de az O Wat Luang sem lehetetlen. Sajnos egyik név sem dereng agyam sötétjében! Miután semmi sem biztos, elneveztem "Nevenincs" pagodának, a továbbiakban ezen a néven szerepel. Annyira emlékszem biztosan, hogy az egyik pagodában csodálatos freskókat láttunk, ahol a legalsó sorban olyan pokolábrázolások vannak, hogy az még Boschnak is ötleteket adhatna! Brr! Semmiképp sem szabad odakerülni! A felső sor freskó Buddha életének fontosabb eseményeit rögzíti.

Kilépve a kapun már messziről megláttunk egy különös formájú sztupát. Félgömb alakú felső része miatt kapta a That Mak Mo, azaz Dinnye-that nevet.

1504-ben emeltette egy királyné. Sokáig állta a trópusi viharokat, de az eső úgy alámosta, hogy 1914-ben összeroskadt, így kerültek napvilágra az egyébként tömör belsejében lévő üregekbe rejtett kincsek. A bronz-, ezüst-, aranytárgyak sokasága, a palota múzeumba került. Az építményt Henry Marchal - Angkor Wat restaurátora - tervei alapján építették újjá. A feljegyzések szerint majdnem félmillió tégla kellett hozzá!
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 94. old.

Rövid buszút után meglátogattunk a Mekong partján két egymás mellett épült pagodát. Közvetlen szomszédságban vannak, az egyik az itt lakó vietnámiaké, a másik a laoké. Jól megférnek egymás mellett, s bár különböznek stílusban egymástól, egyben közösek, sok szép gondozott virág van a kertjükben, s ettől otthonosak, barátságosak. Egy fiatal szerzetes éppen locsolókannával járt körbe, hordta a vizet virágoknak. Meredek lépcsőkön kellett lemennünk a Mekong-partra. Megérte a fáradtságot! Utazásunk egyik legszebb naplementéjét láttuk. A hegyek mögött bukott le a nap, aranyvörös sugarai megcsillantak a folyó vizén. A sugárözön közepén egy halászcsónak ment el éppen. Ezekből az összetevőkből, fantasztikus látvány kerekedett, s remélem szép felvétel is, igaz közben Matyinak elrontották az örömét, mert a többi fotós letolta.

December 6.

Reggel kilépve a teraszra, meglepetéssel vettük észre, hogy itt járt a Mikulás. Két szem piros szaloncukor volt az ajtónk előtt. Hát ez ki lehetett töprengtünk hülye felnőtt módra, ahelyett, hogy elfogadtuk volna, hogy maga a Mikulás, piros ruhában, hosszú szakállal, puttonnyal a hátán járt itt. Miután közös teraszunk van Eszterékkel, rövid gondolkodás után kikövetkeztettük, hogy a Mikulás (hogy stílszerű legyek), Eszter inkarnációjaként látogatott meg minket.

Reggeli után motoros hajóra szálltunk s meglátogattunk egy lao falut Ban Xan Hait, ahol beavattak minket a rizspálinkafőzés rejtelmeibe, megnéztünk egy régi, - véletlenszerűen feltárt - agyagégetőt és s vásároltunk egy csomó ópiumpipát. Nagyon aranyosak, kedvem lett volna venni egyet, de persze megint azok a hülye anyagiak tartottak vissza, pedig irtó jól mutatott volna relikviáim között. Kerámiából készülnek ezek a pipák és legtöbbször elefánt alakúak, de láttam teknős formájút is.

Továbbhajóztunk a Pak Ou barlangtemplomhoz.

Két barlang van egy alsó és egy felső. A XVI században a csiangmai uralkodó utazott erre és ő hozta létre ezt a barlangszentélyt. Az uralkodó neve Szetthathirat volt, akinek a szobra Vientianeban látható. Eredetileg 7000 buddha szobor volt a két barlangban. 1993-ban egy ausztrál régész jött ide rendezgette és megszámolta őket, de ő már csak 4000-et talált. Aranyból, ezüstből és kristályból készült szobrok is voltak, de ezek eltűntek. A fából készült szobrok egy részét termeszek ették meg, más része elégett, amikor a hívők gyertyát gyújtottak tiszteletükre. A szobor mosást áprilisban itt is elvégzik a hívők. 1975 előtt maga a király vezette ide az embereket, ma most a helyi kormányzó.
(Idegenvezető és Gergő magyarázata)

Ezután átmentünk a folyó túloldalára ebédelni. Kissé rossz volt a gyomrom így elhatároztam, hogy rizst fogok rendelni és csirkét. Ki is hozták a ragacsos rizst, s meg kell, mondjam nagyon ízlett. Szinte úgy éreztem meg is gyógyított. Érdekes elkészítési módja van, nekem kicsit macerásnak tűnik, na de miután nem nekem kell előállítanom, így nem különösebben izgat.

A tapadós rizs a laoszi ember legfőbb tápláléka. Ha van egy kosárka rizse, már nem marad sehol éhen; valami mindig kerül mellé, ha egyéb nem, hát egy kis erős paprika, és akkor már nincs nagy gond.
Elkészítéséről ugyanis még el kell mondanom, hogy nem főzik. hanem gőzölik. Ehhez pedig két különleges edény kell. Cserépből vagy régebben - falun sok helyütt még most is - bronzból öntött fazekat használnak; újabban már kezdi kiszorítani a hagyományos anyagokat az alumínium. Az edény anyagát nem könnyű felismerni, hiszen nyílt tűzön történik a gőzölés és így minden fazék koromfekete. A rizsgőzölő edény egy magas fazék, amelynek enyhén beszűkülő nyaka kiszélesedő tölcsérben folytatódik - ebbe állítják a fordított püspöksüvegre emlékeztető kosarat, melybe az előző este alaposan, többször kimosott és egész éjszakára beáztatott, válogatott, leendő tapadós rizs alapanyaga kerül. Ezután a kosár aljáig természetesen fel nem érő víz gőze kezdi átjárni a rizsszemeket; félidőben az ügyes háziasszony kiemeli a kosarat a fazékból és egyetlen lendülettel a levegőbe hajítja a benne lévő rizst, mely megfordítva hullik vissza a kosárba, így a másik felét is megpuhítja a gőz.
Amikor elkészült egy deszkalapon lapátszerű fakanállal meg kell "gyúrni", majd rizses kosárba kell gyömöszölni a még forró rizst, amely ott kihűl és szorosan összetapad.
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 300-302 old.

Marini könyve minden bizonnyal a portugál (mások szerint olasz( J.M.Leria élményei alapján íródott; egyes megállapításait magam is megerősíthetem. A rizsről így ír: "páratlan, és olyan illata, íze van, ami mindenre jellemző, ami itt terem, ez a rizs olyan kitűnő, hogy úgy gondolom, nincs hozzá hasonlítható a Kelet más részén..."
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 88. old.

Matyi halat rendelt, állítólag nagyon finom volt. Kicsit sétáltunk a faluban s fantasztikusan szép lepkéket láttunk, illetve nem is biztos, hogy lepke volt, mert túlságosan nagy volt a teste (jobban megnézve kiderült, nem is a teste, hanem valami "uszályfélesége") és nagyon szaporán verdesett a szárnyaival. Remek felvételeket csináltunk róla.

Hajózásunkból visszatérve, egy csodálatos pagodát, illetve pagoda-együttest néztünk meg, mely talán a legnagyobb élményünk volt itt Laoszban, ez pedig a Wat Xieng Thong volt.

Wat Xieng Thong - az Aranyváros Pagoda - a Mekong- és a Khan folyócska által közrefogott keskeny földnyelv csúcsán emelkedik. A legnagyobb, legszebb épületegyüttes a városban, királyi alapítás.
A kapu előtt áll az elefántoszlop. Pontosabban két oszlop ez; mintegy embermagasságúak, és három vízszintes gerenda köti össze őket. Eredetileg négy ilyen oszlop volt a városban; három még ma is áll. Itt azt mondják, hogy a király elefántjai e mellé állva hallgatták végig újév napján a nekik szóló prédikációt.
A kapun belépve megragadó látvány fogad: a hatalmas, kövezett udvarban, több mint húsz építmény áll látszólag szabálytalanul, mégis harmonikus egészet alkotva. A főépület a szentély. Megérdemli a "királyi" jelzőt! Teteje bonyolult, olyan, mintha a hármas tetőkből (tehát hat tetősíkból) három egyre kisebbet raktak volna egymás tetejébe. Falait porcelán és üvegtükör mozaik borítja. Alighanem a hátulsó homlokzat a leggazdagabb; a fát ábrázolja, mely alatt Buddha "megvilágosodott". Ez az ásvattha- vagy pippala-fa, utóbb bódhi-fának nevezték.
A szentély mellett áll a Vörös Szentély. Ha nem lenne agyonismételt közhely, azt mondanám, mint egy ékszerdoboz! Benne Buddha fekvő bronzszobra. Az alsó (meghaló, a nirvána állapotában nyugvó) testtartás egyike a "kanonizált" pózoknak. Ez a szobor nemcsak szép, de kora miatt is kivételes értékű: igen régies betűkkel készült felirata szerint 1569-ben készíttette Szajaszettathirat király.
Története a későbbi korokban elég kalandos. A franciák 1931-ben elszállították a párizsi gyarmati kiállításra. 1949-ben Vientiánban, a királyi pagoda múzeumban, helyezték el és csak három év múlva került vissza eredeti helyére a "világot járt" alkotás.
Egy másik épület, az álló Buddha-pagoda, eredetileg könyvtár volt; ajtaján kívül csak apró szellőzőnyílása van.
A dobot itt kivételesen nem toronyban őrzik, hanem egy oszlopokon álló tető alatt. Faragása és festése, lakkozása, aranyozása: mestermunka. A dob egyetlen fatörzsből vájt, méteres átmérőjű henger. Membránja bivalybőr. A bőr gombos fejű, másfél-két araszú hosszú faszögekkel van fölfeszítve. Ezek a dobok hengerpalástjának belső oldalán, mint kusza nyársak meredeznek, - de csak akkor láthatók, ha a dob megsérül.
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 91-94 old.

Ez a templom kívülről is extra szép. Oldalain fekete-fehér-ezüst színben különböző történetek vannak Buddha életéből.

A Wat Xieng Thonggal "vis a vis" helyezkedik el a király szekerének csarnoka. Homlokzata rendkívül szép. Vastagon aranyozott domborművein balra lent, az egyszerű nép hétköznapi életéből látunk jeleneteket, jobbra a királyi udvar életét. A homlokzat felső részét pedig a Rámájánából való jelenetek töltik ki. Bent a csarnokban láthatjuk a király halottszállító szekerét.

l959-ben, amikor meghalt a király, a fia keresett egy ácsot, illetve asztalost, hogy elkészítse a szekeret a koporsó számára. Középen látható az urna, nyolc ló húzta ezt a szekeret a templomtól a stadionig, ahol elégették a holttestet. Utána visszahozták ide a szekeret és az urnát, megépítették a szekérnek ezt az új épületet. 1961-es ez az épület. A másik urna az édesanyjáé, a szekér elején pedig a testvérének az urnája van.
Az idegenvezető és Gergő magyarázata)

A jobbról emelkedő épület nem templom - homlokzatán egyetlen kétszárnyú ajtó nyílik, de a fatáblákból álló homlokfal egy része nagy magasságig nyitható. Leginkább garázsajtóra emlékeztet, nem véletlenül! Benne őrzik ugyanis azt a mintegy két emelet magas, vízikígyókkal (nága vagy nák) ékesített kocsit, amelyet a királyok temetési szertartásán a hamvak szállítására használtak. A kocsin álló, embermagasságú nagy urna - tulajdonképpen "that" ez is - fölé díszes sátortetőt emeltek, melyet négy karcsú oszlop támaszt alá. A hatalmas sárkánykígyókkal díszített alsó rész - maga a kocsitest - lényegében hajó alakú.
A hajó már az egyiptomi fáraók sírjaiban is ott volt; a vikingek hajóban temették el királyaikat, a rómaiak halottainak lelkét az alvilági révész szállította át a holtak folyóján. A valaha volt laoszi királyok hajó alakú kocsiján tehát, nincs mit csodálkozni. Meglepő inkább az ősi szokás fennmaradása; az archaikus hangulatból csak keveset vont le az a megfigyelésem, hogy a hajótest alatt a kocsin "hernyótalpú". terepjáróautó-gumikkal felszerelt kerekek vannak.
Rádai Ödön: Háromfejű elefánt napernyővel 93.old.

Számomra legszebb a könyvtár épülete volt, melynek ciklámenszínű fala ezerféle színben csillog a napfényben. Színes üvegmozaikkal díszített képein láthatunk, vadregényes tájat, embereket, állatokat, pálmafákat, mindezt fantasztikus kivitelezésben. Igazi műremek ez a fal, méltán tartják nagy értékűnek, ha jól tudom a világörökségnek is része. (A képekhez a színes üveget Japánból hozatták!) Tarkasága megállásra készteti az embert, s ha már megállt, nem tud, nem is akar továbbmenni. Mi is lecövekeltünk előtte és gyönyörködtünk. A sok komoly aranydombormű után jól esett ez a vidám színfolt. Végtelenül kedves, naiv báj van az alakok ábrázolásmódjában. Gyerekrajzokhoz, vagy naiv festők műveihez hasonlít. A lila színben tündöklő csillogó-villogó elefánt, épp úgy elragadó, mint a tarkaruhás emberek, vagy a zöld pálmafák. Különálló alakoknak is felfoghatjuk, de egyetlen képként is, s egy kis képzelőerővel összefüggő történetet is keríthetünk köré. Szárnyalhat a fantázia, amerre csak akar, semmilyen kötöttség nem szab határt. Gergőnek többször is ránk kellett szólnia, hogy menjünk, tovább, valahogy sehogy sem akaródzott. Találkoztunk egy hivatásos fotóssal is, gondolom az már alig várta, hogy eltakarodjunk. A Wat Xieng Thong oldalán felfedeztünk egy hatalmas elefántfej