luang prabang

A régi fõváros nemcsak az újhoz képest hatalmas felüdülés, hanem saját jogán is nagyon charming. Elõször is, a hegyek között van, amitõl, jé! levegõt is lehet kapni, finom balzsamosat, és nem ömlik az emberrõl folyamatosan a víz, mert temperált a lég. Ezen kívül, telis-tele van szebbnél szebb templomokkal,

kellemesebbnél kellemesebb kávéházakkal, kocsmákkal és éttermekkel, és ezen az általános kedvezõ benyomáson még az sem ront igazán, hogy ugyanakkor turistákkal is telis-tele van. De valahogy nem annyira idegesítõek, mint másutt, senki nem ordít (na erre azért még visszatérnék), senki nem rohan, nem agresszív, hanem kedvesen, de legalábbis bávatagon mosolyog. Nem tudom, hogy ez az utcán illegálisan árusított anyagtól van-e, de mindegy is. Egyébként feltûnõen sok köztük az olyan, aki úgy néz ki, mintha a hatvanas évek flower power mozgalomból ragadt volna itt, hosszú haj, szakáll (férfiaknál), lobogó lebernyegek és kiegészítõnek saru, kendõ. Szóval, béke, nyugalom, om mane padne om. Mindezeket a rengeteg szerzetesnek tanuló novícius látványa egészíti ki, akik gyönyörû sáfrányszínû köntösben járkálnak fel-alá, kötelezõ jellegûnek látszó fekete napernyõvel kiegészítve (hogy ne süsse a nap azt a buksi kis kopasz fejüket).

Novíciusok Ernyõvel Novícius-lakás Szárad a ruha

Mindezektõl elandalodva pihennénk le egyik este amúgy remek kis lakunkban, ámde--noha már éjfél felé jár--körülbelül másfél órája hallgatjuk a mellettünk lévõ erkélyen dajdajozó németek önfeledt ordítozását, hurrá, nyaralunk. Egyre idegesítõbb a dolog, nem is csak azért, mert nem lehet tõlük aludni, hanem mert annyira elüt a hely szellemétõl, amire füllel hallhatólag magasról szarnak. További félóra után már annyira ideges vagyok, hogy egyenként tudnám megfojtani õket, úgy, mint egy ismerõsünk gyerekkorában, akire, miután gyanúsan csendben volt a szomszéd szobában, a szülõk egy idõ után rányitottak, megvizsgálandó, hogy mi ennek az oka. A kisfiú ott állt a szoba közepén, kezével az ernyedt kanári nyakát szorongatva, és azt hajtogatta: "Cipogsz még?" Hát valahogy így.

Nem bírom tovább, és letelefonálok az éjszakai portásnak, hogy ugyan szóljon már nekik egy-két jó szót a szálloda és a többi vendég nevében. Ekkorra már elég ideges vagyok, és ezt a jóember hallja is, de õ, velem ellentétben, nem hagyja, hogy kizökkentsék a lelki nyugalmából. Kedvesen meghallgat, majd közli velem tört franciasággal, hogy ugyan, hagyjam el, majd elmúlik. "Il faut laisser, ça va passer." Erre persze se köpni, se nyelni nem tudok. Arra nem számítottam, hogy valaki a buddhizmust kérje számon rajtam. De sajnos, asszem genetikailag vagyok alkalmatlan rá. Úgyhogy tovább dühöngök, de persze igaza lett: egy idõ után tényleg elhallgattak.

A város nevében is benne lévõ Pha Bang (Louang Phabang = a Pha Bang városa), egyébként a legszentebb laoszi Buddha-szobor neve (minden országban van egy ilyen), amit azelõtt az ott lévõ királyi palotában õriztek, egészen addig, amíg az õket lerohanó sziámi seregek szemet nem vetettek rá, akik viszont kétszer is visszaadták, mert úgy gondolták rossz szerencsét hoz a fejükre. Úgyhogy a hivatalos verzió szerint a szobor ott van a palotában, a nemhivatalos verzió viszont az, hogy az eredetit a szovjeteknek adták cserébe azért, hogy a Pathet Lao csapatokat segítették a háború alatt. Eszerint valahol Moszkvában õrzik az eredetit, és így már nem bír a laosziaknak soha szerencsét hozni. Ezt állítólag elég sokan hiszik, ami viszont sokat elárul arról, hogy az õ szemükben mennyire legitim a jelenlegi kormány.

A burmaiakon, vietnámiakon, sziámiakon, thaiokon, franciákon, japánokon, amerikaiakon és szovjeteken kívül még az rohanta le õket, aki arra járt. A magunkfajta persze azt gondolja, hogy, na, errõl van valamilyen elképzelésünk. De nem. Nincs. A dolog minden képzeletet felül/alulmúl. Úgyhogy ne toljuk fel magunkat.