A mekongon

Laoszban az egy fõre jutó lélegzetelállító táj elég nagy: kb. 230.000 négyzetkilométeren lézeng pár nagyon kedves ember (jó, most nem a hmong banditákról van szó, akiket ).

Ez különösen akkor szembetûnõ, ha a 23 km²/fõ népsûrûséggel büszkélkedõ országot egy olyan városállamból közelítjük meg, melynek a vonatkozó mutatója épp egy kicsivel haladja meg a három. De haladjunk tovább kis kávédarálónkkal. A területnek jó ha három százaléka megmûvelhetõ--nagyjából az egész országot hatalmas hegyláncok alkotják, sok megyében még mindig nem készült el az út, oda folyón vagy kátyús utakon lehet eljutni, lassan, kis szerencsével és sok átszállással. A repülõrõl, mert nem száll nagyon magasra (nem biztos, hogy tud és minek is erõltetni), jól lehet látni Vientiane-ból Luang Prabangba menet, hogy amíg a szem ellát, csak hegyek, hatalmas sziklás csúcsok, érintetlen erdõk, néha egy-egy folyó csillogó szalagja, sehol egy föntrõl is látható út, városokról nem is beszélve.

A Kati ráadásul folyton mutogatja is nekem, nézd, milyen meredek! nézd, milyen magas! én meg csak azt nem értem, miért kell nekem ezt még nézni is, miért nem elég, hogy tudom, Dzsízasz! hogy épp csak egy hangyafasznyival szállunk el felettük, nézelõdni a moziban kell (hinni meg a templomban, mondaná a nagyikám, aki bölcs asszony volt). [Zs.]

Van ami nem látszik föntrõl. Például, hogy az amcsik a sokoldalú indokínai ügyintézés jegyében elõször nyolc évig a pénzt szórták számolatlanul Laoszra, aztán kilenc évig a bombákat (szintén számolatlanul, de azért mások összeszámolták: kétmillió tonnát--kilenc éven keresztül átlagban nyolc percenként ledobtak egy bombázónyit). Így aztán nem is lett Laosz független és semleges, ahogy azt néhány laoszi ábrándozó remélte, meg lett is kommunizmus. (Érdekes történet.) Elképesztõ módon a mai napig nem sikerült még csak rendesen nekikezdeni sem az ország robbanószertõl való megtisztításának, rengeteg az akna is, így aztán nem halad vadul az infrastruktúrafejlesztés és nincs hiány érintetlen, zöld, dzsungelfedte hegyekben. Nesze neked ökológia.

Na kirándultunk mi jókat és szépeket.

Elsõ és legrövidebb kirándulásunk a Vientiane-környéki Buddha-parkba vezetett, amit a fõvárostól alig egy órácskára esõ falu mellé, a Mekong partjára álmodott--a biztonság kedvéért vasbetonból--egy önjelölt szent ember, aki állítólag (õ állította) egy vietnámi barlangban lakó hindu remete tanítványa. Ez a giccsparadicsom hatalmas és, legyünk tárgyilagosak, drabális betonszobrokból áll (és fekszik, mert van egy akkora fekvõ Buddha, mint Lacháza), és csak kevéssé szépítik meg az odalátogató, szoborutánzó turisták.

Buddha park Az a kis víz ott messze, még a vizibivalyon is túl, az a Mekooong? Õk ketten

A további kirándulásokra már a festõi Luang Prabangból indultunk (más néven Louang Phabangból, hogy az embert a frász törje ki, hogy most jó helyre viszi-e a repülõ... már amennyiben nem kötik le a figyelmét maradéktalanul a célbaérést aerodinamikai kérdések), többnyire vizen, mert a Mekongon csónakázni jó.

A figyelmes olvasó már rájöhetett, hogy a régi és az új fõváros is a Mekong partjára épült (Luang Prabang pontosabban egy félszigetre ott, ahol Thaiföldrõl jövet, Kambodzsába menet a Mekong összefolyik a kanyargós, világosabb Nam Khan folyóval), így tulajdonképpen vizi úton is eljuthat az ember Luang Prabangba. Se repülõ, se banditák, mi lehet itt a probléma? Well. Az úgynevezett "slow boat" tetejére, ahol jár a levegõ, csak pasiknak szabad felmászni (így lett volna az út három nap), az úgynevezett "fast boat" (ejtsd: motorcsónak) pedig a száraz évszakban életveszélyes, mert amikor felszalad hetvennel egy kõre, nem sokat segit a bukósisak. Nota bene, nincs is festõibb látvány, mint amikor egy motorcsónaknyi, sáfrányszínû köntösbe csomagolt, bukósisakos novícius száguld el az ember mellett a Mekongon--a sisak csak a füldugót helyettesíti, úgy-ahogy, a többi karma és kövek kérdése.

Elsõ viziutunk a Pak Ou falu melletti Ezer Buddha barlangba vezetett, két sziklatemplom van tele kisebb-nagyobb szobrokkal--évente egyszer tömegek szoktak ide kijönni valamilyen újévi szertartásra.

A barlangokat csak a víz felõl lehet megközelíteni, de sajnos elõtte még venni kell néhány kötelezõ akadályt, már amennyiben az ember csoporttal megy, legyen az akár csak egy szabad szemmel alig látható, csoport, mert akkor a csoportot átmenetileg kibasszák a partra egy lepukkant bazársorra (szõttes, rizspálinka, merített papír), ami--és ez a legborzasztóbb--látnivalóan egy valaha szegény, de mégis normális falu romja, valami turistaminisztériumban kiötlött megalázó globálszemét. Az ember szégyelli magát és vár hogy induljon tovább a csónak (kivéve ha az ember meghatározhatatlan nemzetiségû yuppie és annak meghatározható Thai "utitársnõje," akik romantikusan együtt választanak szuvenírt Mrs. Yuppie számára), és másnapra rájön, hogy mennyivel jobb a laókat úgy támogatni kõkemény amerikai dollárral, hogy a kiváló francia kiejtéssel beszélõ és kedves Monsieur Tan-nal utazik az ember egy icipici motoros csónakban, hármasban, korán reggel, amikor még senki nincs a folyón, és szépek a fények: célpont egy vízesés.

M. Tan és hajója A Kuang Si vizesés

Itt ugyan látszólag önfeledten élvezem a dolgot, de valójában bosszankodok, amiért nem lehet aláállni, mert a Kati azt állította, hogy ki van írva, hogy nem szabad, csak lejjebb (ott meg már minek) belemenni a vízbe, én persze nem láttam a feliratot, szerintem átejtett. [Zs.] (Na igen. Van itt egy nõ (de ki lehet az?), aki oly vakmerõ és izgalmas bírna lenni, egy valódi színes szélesvásznú Mata Hari, ha valaki - hm, ki lehet az? - nem húzná õt vissza a beszariság és bizonytalankodás mocsarába. Micsoda pech! [K.]) Persze az igaz, hogy sok minden ki volt írva, pl. ez is:

A merengõ takarítónõ
( "Please keep cleaning")

Ha az ember végül minden barlangot, vízesést megjárva visszasiet Luang Prabangba, még épp hazaérhet villanyoltásra--gyakori a maratoni áramszünet, senkinek szeme se rebben, elszántan botorkál mindenki az utcán, a lakásokban és az éjszakai piacon

gyertyafény, az éttermekben életbelép a villanytalan menü és a kötelezõ romantikus gyertafényes vacsora. Mivel a gumicsónakot is kézi erõvel kell hajtani a folyón és a morózus hegyi törzsekhez se elektromos daruval húzzák fel az embert, az áramszünet semmi fennakadást nem okoz a további felderítésben.