Állítólag amikor egy magyar diplomata először látogatott el Laoszba, kocsival átszáguldott a fővároson, és csak később vette észre, hogy már rég elhagyta a települést, ahová indult. Az biztos, Vientiane nem egy New York. Az egyik útikönyv úgy fogalmaz, hogy kiváló menedék a modern világ zaklatott ritmusából kiszakadni vágyóknak. Lefordítom: hozni kell olvasni- valót. Vientiane-ben mintha megállt volna az idő. Minden egy kicsit le van lassulva. A kétszer három sávos központi úton néha elporoszkál néhány tuktuk, vagyis motoros minitaxi, a szuvenírárusoknál félóránként feltűnik egy kóbor turista, aztán ennyi.

Mindenesetre a szállodánk előtt várakozó taxis remek programot ígért, egy órában. Menet közben ezt megszorozta néggyel, és a buddhista templomok mellett megmutatta a szocialista Laosz emlékhelyeit is. A hivatalos propaganda az 1992-ben elhunyt vezér és ideológus dicső tetteit hirdeti. A pártmúzeumban megtekinthetjük a mester szemüvegét, vérnyomásmérőjét, szandálját, rádióját, tollasütőjét, és azokat a pingpongütőket, amelyeket a legtöbbször használt. Az épület aulájában aranyszobor, a falakon fotók. Az egykori vezető mellett a központi bizottság tagjait is bemutatják. Ottjártamkor épp egy egyetemista csoport érkezett az épületbe. Kísérőjük minden fényképnél megállt, és elmondta a tudnivalókat. A hallgatók elővették mobiltelefonjukat, és rögzítették a szavakat a készülék memóriájába.

A múzeumban láthatunk még egy tipikus laoszi házat, és az ország fő termékeit: gyógyszereket, ékszereket. Az osztályharc főbb állomásait is bemutatják, a végső győzelemre egy szárnyas bomba is utal. A Laoszi Nemzeti Múzeum kevésbé érdekes. Itt is le kell adnunk a kamerát, a fényképezőgépet, bár szerintem ez teljesen felesleges, amúgy sem kéne agyonhasználni a masinákat. A szokásos törött cserépdarabok mellett Laosz történetét is bemutatják. A dinóknál kezdik, a nagy győzelemmel fejezik be.

A néphadsereg múzeumából viszont alig tudtam kijönni. Nem azért, mert nem engedtek, hanem azért, mert szinte lázba hozott a XX. századi fegyverek pompás gyűjteménye. Már az épület előtt is egy tank állt, egy helikopter, meg egy kétfedeles gép. Előttük lokátor, mögöttük messzehordó ágyú. Mielőtt a múzeumba lépünk, felírják az adatainkat. Megkönnyebbülnek, hogy Magyarországról jöttünk. Nem tudom, miért fontos ez, ha amerikai lennék, riasztották volna az elhárítást, nehogy titokban lefotózzam a dobtáras géppisztolyt? Szerencsére az adatrögzítésen túl kedvesek, engedékenyek az őrök. Nem bírok magammal, és megérintem az egyik tank lövegtornyát. A vigyázó katona udvariasan elfordul. Azt hiszem, ha a jármű kibírta a franciák elleni háborút, akkor ettől már igazán nem lesz baja.

Kiss Róbert Richard